Hazánk az all you can eat melegágya, ahol minden hagyományos étel 1000 kalóriánál kezdődik, és hiába ütötte fel a fejét itthon is a globalizáció, minden más nép gasztronómiáját legszívesebben a képünkre formálnánk. Formáljuk is, több-kevesebb sikerrel.
A nadrágkigombolós érzésért élünk
Hiszen ki ne találkozott volna a zsiradékban hentergő, alkar-vastagságú pizzákkal, amelyek inkább tető nélküli gigahamburgereknek vagy agyonpakolt kenyérlángosoknak tűnnek? Vagy a török esszencia írmagját sem tartalmazó csalamádés gyros-szal? Esetleg a – bolognai sertésborda fedőnevű – paradicsomlöttyel locsolt, tíztojásos tésztával rejtélyes okból összepárosított rántott hús kombinációjával? A kínai kifőzdék is megtanulták, hogy senkit nem érdekelnek a keleti ínyencségek, inkább erőspistás „cípös-száványú cihkét” kotyvasztanak lecsósítva. A mexikóit is csak azért szeretjük, mert a marhahús, kukorica és bab triumvirátusa éppúgy megfekszi a gyomrot, mint a pacal. Ezért a nadrágkigombolós érzésért élünk. Az olaszoktól is csak a tésztát lestük el meg a punnyadást, a zöldséges-halas-salátás étrendet már nem. Még a szusiba is legszívesebben szalonnát gyömöszölnénk, csak azért nem tesszük, mert nem értjük, hogy egy rizottó hogyan lehet ilyen miniatűr. Érthető, hogy imádjuk a hagyományos magyar ételeket – nincs is jobb egy csirkepaprikásnál nokedlivel, sóhajt a szerző –, de ahogyan a Falatozz.hu felméréséből is kiderül, online rendelésnél is a magyaros(ított) ételeket részesítjük előnyben, hiába óriási a kínálat. A fent említett bolognai sertésbordából például 1,6-szor többet rendeltünk az elmúlt évben, mint a bolognai spagetti klasszikus formájából.
Tejföl és só, a két alapkellék
Van néhány jolly jokerünk, ha az ételek ízesítéséről van szó. Egyrészt ott van a mindent jótékonyan beborító tejföl: azzal habarjuk a levest, púpozzuk a főételt, öntözzük az uborkasalátát és csorgatjuk a túrógombócot is, de löttyintenénk mindenre, ami csak elénk kerül. Másrészt ott van kedvenc vesegyilkosunk, a só, amit semmi nem tud kiütni a nyeregből. Hiába árválkodnak a szupermarketek polcain a különlegesebbnél különlegesebb fűszerek, beleáporodva élettani hatásaikról zengedező zacskóikba, nem merjük kipróbálni őket. Pedig mennyivel egészségesebb és változatosabb lenne az ételeket például fokhagymás-bazsalikomosan, chilis-köményesen, esetleg gyömbéres-currys köntösben elkészíteni, mint rendre tömény sóréteggel konzerválni.
De ki az a Gordon Blue?
A legtöbb étterem vezetője szerint a fine dining valami egzotikus fekély, és a szezonális ételek kimerülnek abban, hogy nyáron salátát, tavasszal pedig petrezselymes krumplit adnak a Cordon bleu-höz. Ami szinte mindenhol Gordon Blue-ként van regisztrálva, mintha valami kékhajú rocksztárról lenne szó, nem pedig a kékszalagról franciául elnevezett, sajttal-sonkával töltött sertésszeletről. A magyaros kifőzdék sajátossága, hogy az a jó étek, ami annyira sok, hogy lefolyik a halmozott tányér szegélyéről, és absztrakt kompozíciót alkot a bacilusközpontként elhíresült, nyitott tetejű borsszóróval. A legjobb, amikor az étterem munkatársai csupa szívélyes szorgalomból a fogpiszkálókat is kicsomagolják neked egy üvegcsébe mellé a prézlis kezükkel, nehogy már ki kelljen bontanod a papírjából, az csak a sznoboknak való.
Tóth Noémi
