A nyereg alatt puhított hús legendája

A nyereg alatt puhított hús legendája Azt hitted, hogy az ősmagyarság csimborasszója ez a gasztronómiai szokás? Sajnos sosem ettünk nyers húst, de utánajártunk, honnan ered ez a tévhit.

A népvándorló magyarokról sok legenda kering, ilyen a nyereg alatt puhított hús közhelye is. Tény, hogy barbár életmódot folytattunk akkoriban, de azért nem ennyire. A Falatozz.hu utánajárt az igazságnak.

Az egyik első forrást a filológusok Ammianus Marcellinus római történetírónak tulajdonítják a 4. századból: „Annak ellenére, hogy emberre hasonlítanak, ámbátor rútak, életmódjukban oly’ szívósak, hogy nincs szükségük sem tűzre, sem ízletes ételekre, hanem vadon élő növények gyökereit, és bármiféle állat félig-nyers húsát eszik, amit aztán combjaik között és a lovak hátán felmelegítenek kicsit.” – írja Marcellinus a hunokról, akkor még nyereg nélküli verzióban. A művelt európaiak fejében ugyanis ilyen kép élt a sztyeppék vademberei kapcsán.

A nyereg akkor jött a képbe, amikor 800 évvel később a „német Marco Polo”, Johannes Schiltberger így írt a hódító tatárokról: „Azt is láttam már, amikor az úton pihenőt tartottak, hogy húst vesznek elő, vékonyra szeletelik, a nyereg alá helyezik és lovagolnak tovább. Aztán eszik, amikor éhesek. De először besózzák…”

A 19. században erről egyre több európai történetíró bizonyosodott meg arról, hogy az állattartó ősmagyarok azonban egyáltalán nem ettek nyers húst. A nyereg alá viszont valóban került belőle, csak éppen teljesen más céllal. Rájöttek, hogy egy állatgyógyítási szokás tévesztette meg annak idején a felületes megfigyelőket: ha a ló hátát a nyereg sebesre törte, felnyergelés előtt a sebre vékony, megsózott nyers hússzeletet tapasztottak, hogy a sebbe ne telepedjenek meg a férgek és gyorsabban gyógyuljon a heg. Ezeket a húsdarabokat azonban természetesen soha nem ették meg. Fodor István régész szerint ez a praktika is ritkán fordult elő a nomádok körében, de napon szárított húst gyakran vittek magukkal a hosszú lovaglásokra.

A 19. század elején Balthasar von Bergmann német nyelvű művében cáfolta először ezt a legendát, aki egy nyugatmongol, kalmük népcsoporttól tájékozódott. Magyarországon pedig Bátky Zsigmond néprajzkutató bizonyította be 1903-ban, hogy mennyire valószínűtlen ez a feltételezés. Továbbá a mai történészek is hevesen tagadják ennek a toposznak a létezését, amelyet az előítéletes középkori krónikások terjesztettek el.

 

Kovács-Tóth Noémi

 

Források:

mek.niif.hu

valasz.hu

foodandwine.hu

urbanlegends.hu

Ajánlott cikk(ek):

A tésztasztori
Hogy került a hal a karácsonyi asztalra?
A mákos guba története
Pörkölttörténelem
A Margherita pizza egy királyné nevét viseli


Falatozz.hu Blog

A magyar ételfotós, akire büszkék lehetünk
Felkapta a világsajtó Csákvári Péter ötletes munkásságát. Az eredetileg ételfotósként dolgozó művész makettfigurákat helyez mindennapos szituációkba apró tárgyak és ételek segítségével, sokszor társadalomkritikával és némi morbiditással körítve.
További bejegyzések >
Információ
Ügyfélszolgálat
Rólunk
Saját fiók
Cikkek